Sárközy István Helytörténeti Múzeum Nagybajom

A múzeum születése

1952-ben, amikor feleségem családjának lakóházát, a Sárközy Jenő által 1896-ban épített kúriát 24 óra alatt el kellett hagynunk, sok régi emlék ment veszendőbe. De ki is gondolhatott akkor arra, olyan körülmények között, hogy majd valamikor múzeális jelentőségre emelkedő tárgyakat mentsen? Egyedül fontos csak az volt, hogy a túlélést a család számára biztosítsuk. A bútorok, egyéb berendezési tárgyak, ami pillanatnyilag né1külözhető volt, eladásra kerültek, vagy megőrzésre megbízható embereknek lettek átadva. Ezeket később Kaposvárra költözésünk után részben el tudtuk hozni, de jelentős részük végleg elveszett. Megmaradt néhány fontos dolog, p1. Sárközy Jenő levelesládája, melyben másfél évszázadra visszamenően a családi levelezések, gazdasági iratok hiánytalanul ma is megvannak.
Mindezeken túl magunkkal vittünk több olyan, a helytörténet szempontjából fontos és értékes anyagot, melyek végül a mai múzeum berendezésének lényeges kellékeivé váltak.
Kaposváron 1960-ra abba a helyzetbe kerültünk, hogy belefoghattunk egy családi ház építésébe, mely még abban az évben beköltözhetővé vált.
Múltak az évek, évtizedek, az idős szülők elhaltak, gyermekeink önálló családot alapítottak, így magunkra maradva, nyugdíjazás előtt állva azt kérdeztük magunktól: Hogyan tovább?
Akkoriban már, a 80-as évek vége fe1é a rendszerváltás előjelei mutatkoztak és nem tűnt lehetetlen elgondolásnak hogy visszaköltözzünk Nagybajomba. Ennek az elképzelésnek az alapját az adta, hogy az 56-os forradalom után az évek múltával fokozatosan megnőtt az érdeklődés a mú1t értékei iránt. Így került sor arra a „Somogyi Hírlap”-ban megjelent újságcikkre, mely szinte újra felfedezte” Sárközy Istvánt. Egyúttal közölte a család tulajdonában lévő két festményt, melyek őt és feleségét Chernel Esztert ábrázolják. A képek Donát János művei, 1819-1820-ban készültek és ma is a család tulajdonában vannak. Ennek következményeként kerültünk kapcsolatba a megyei múzeum igazgatóságával és felvetettük, hogy esetleg nem lenne-e érdemes Nagybajomban egy kisebb irodalom – és helytörténeti múzeumot létrehozni.
Egy elnéző mosoly volt a válasz. Később azonban megismerkedtünk dr. Andrássy Antallal, ki akkor a megyei levéltár igazgatója volt, aki rögtön fel karolta az ügyet. A nagybajomi tanáccsal való jó összeköttetését kihasználva elérte, hogy a testület is jóváhagyja a múzeum alapításának ötletét. A megvalósítás természetesen nem ment simán. Mindenek e1őtt magunknak kellett lakást biztosítani Bajomban. Nem is gondoltunk – nem is gondolhattunk – arra, hogy a régi Sárközy házak valamelyikében juthatnánk újra otthonhoz. Magunknak kellett a kérdést megoldani. Ehhez mindenekelőtt el kellett adnunk a 30 éven át lakott, építgetett kaposvári családi házunkat, mely lépés mindkettőnk számára nagy szívfájdalommal járt. De akkor már a kocka el volt vetve, nem volt visszaút.
Hosszas keresgélés után a nagybajomi posta feletti egyik öröklakást vásároltuk meg, mely kezdetben előnyös vételnek látszott, de amely lépésünket később nagyon megbántuk. Az eladó, – a Kaposvári Ruhagyár – ugyanis elhallgatta előttünk azt a hibát, hogy a lakás télen, hóolvadás idején beázik. Volt olyan év, hogy a lakás utcai szobájának mennyezete egészen a szoba közepéig átázott. Ezt a problémát idővel megoldottuk ugyan, de a lakástól örökre elment a kedvünk.
Nagybajomba való kiköltözésünk nem jelentette egyben azt is, hogy a múzeum berendezését el is kezdhettük volna. Tanácsi testületi határozat ugyan volt, de megfelelő helyiség nem. A múzeumba szánt tárgyak, bútorok részben még nálunk, részben ismerősöknél, újonnan szerzett barátainknál voltak elraktározva. De érdemes volt várni, mert a sors kegye végtére is a legkedvezőbb lehetőséget teremtette meg úgy a múzeum, mint saját magunk számára. Természetesen ez sem ment egyszerre.
Első lépésben a múzeum elhelyezésének kérdése oldódott meg.
Mint korábban említettem, Sárközy István lakóházában előbb szolgálati, később bérlakások voltak. Az épület azonban az „előkelő múlt” ellenére sem volt ideális felszabdalt formájában lakások céljára, A ház kezdett lassan megürülni. Elhunyt Román Béla tanár, később Angló Imre fodrász özvegyének lakása ürült meg. Ez a lakás a torony alatti két – és félszobát foglalta el. Az idős hölgy elhunyta után, 1992-ben az akkor már önkormányzati testület úgy határozott, hogy ide helyezi el a javaslatunkra „Sárközy István”-ról elnevezendő helytörténeti múzeumot.
Az indulás soha nem könnyű. Az első lépést az önkormányzatnak kellett megtennie, A felszabadult lakást alkalmassá kellett tenni egy kiállító hely céljára.
A meglehetősen lelakott lakást át kellett alakítani, kifesteni, nyílászárókat rendbetenni, a biztonságot szolgáló rácsokat felszerelni. Csak ezek elvégzése után kezdhettük meg a kiállítási anyag elrendezését. A kiállítás céljára átadott korabeli bútorok, festmények, szőnyegek hangulatossá tették a két kis helyiséget, míg a bejárattól balra nyíló egykori konyhában a rendelkezésre álló csekély helytörténeti anyag került elhelyezésre. Néprajzi tárgyaink úgyszólván alig voltak, ezek hiányát a látogatók később szóvá is tették. Ami az épület akkori külső megjelenését illeti, az bizony nem volt éppen vonzónak mondható. A háznak azon a frontján, ahol a múzeum elhelyezkedett, az Önkormányzat végzett ugyan egy „Potemkin – tatarozást” amely úgy – ahogy elfedte ugyan a kúria lepusztult voltát, de ekkor többre nem tellett. A torony közepén a csodával határos módon épen megmaradt a családi címer, melyet vastagon takart az időközben rárakódott mész. Egy álló napig tartó munkába telt, míg finom vésővel le tudtam tisztítani az 1896-ban elhelyezett terrakotta családi jelvényt.
A park félméteresre nőtt gazban állt, ezt az avatási ünnepre az Önkormányzat lekaszáltatta. Ennek ellenére sem lett sokkal derűsebb a látvány a mindenfelé látható sufnik – budik nagyon elcsúfították az épület környezetét. Ilyen körülmények között érkezett el 1992. május 16-a, amikor a múzeum megnyithatta kapuját. Megtisztelte ünnepségünket Boross Péter akkori belügyminiszter, dr. Gyenesei István, a megyei közgyűlés elnöke, Ács Attila, a nagyközség polgármestere és számos képviselőtestületi tag, a község lakosai közül is sokan. A legörvendetesebb tény számunkra mégis az volt, hogy a Sárközy család leszármazottai mintegy 40 – 50 fővel képviseltették magukat. Sok egymástól távol élő unokatestvér, rokon, itt találkozott, ismerkedett meg egymással.
A múzeum emlékkönyvét lapozgatva az első látogatók bejegyzései közül az alábbi jelentette számunkra addigi munkánk igazi elismerését:
„Gyermekkorom óta először lépek be szülőházamba és egy múzeum várt, ami csodálatos kis ékszerdoboz a sok szeretettel gyűjtögetett családi emlékek méltó helye az utókor részére…”Sárközy Nicolette”